Megböktek. Ez tűrhetetlen! Mégis csöndben tűrtem. Aztán mégse hagyhattam annyiban, hogy a Jószagú azt higgye, velem bármit meg lehet tenni! Csak azért mert kicsike vagyok és nem harapok! Aludtam rá egy nagyot, közben megálmodtam a remek bosszút! Egy napon át, ha csak közelített a popimhoz a kezével, azonnal visítottam... Mit képzelnek ezek? Ne nézzenek engem tűpárnának! És különben is... Íííííííííííííííííííííííííííí.... Jaj, de nagyon fáj...
Jószagú annyira kétségbeesett, hogy feltelefonálta Timimamit a menhelyen, hogy megkérdezze, a korábbi oltásoknál is hisztiztem-e? Timimami vigyázott a jó hírnevemre, ezért azt mondta, hogy nem hisztiztem, csak 'Pipacskutya egy kicsit érzékenyebb az átlagnál'... (Köszi, Timimami!) Jószagú azt is mondta, úgy nyávogok, mintha macska lennék... Éééééén? Macska? Kikérem magamnak! Oké, nem vagyok óriási, a Klári Cincér Cicája majdnem kétszer ekkora, de azért mégis, én egy gyönyörű kiskutya vagyok!
Ám a Jószagút ez nem nyugtatta meg, ezért felhívott két állatorvost is, a Marcit, meg a Rékát, hogy tényleg ekkora lehet a baj, amilyen csúnyán visítok? Sőt! Még a főállatorvos doktorBubót is megkérdezte... (Ekkor kezdtem magam kicsit rosszul érezni, ennyire nem akartam a frászt hozni szegényre, de hadd kínlódjon kicsit, ha tétlenül, sőt egyenesen tettleg hagyta, hogy megbökjenek.) Mindenki azt mondta, biztosan csak kicsit érzékeny az oltás helye, és én csak hisztizek. Csúnyán lebuktam...
De a Jószagú lelkiismerete nem nyugodott (nagyon helyes!), hogy az ő szemefénye (ez én vagyok, vakkkk!) sírdogál. Betett a berregőbe és elmentünk valahova, ahol nagyon finom illatok voltak és sok-sok-sok játééééék! Alig tudtam hova kapjak, minden labdát megfoghattam, alig bírtam eldönteni, melyik legyen az enyém. Mert volt már otthon zöld sípolós gumikrokodilom, meg szép sárga teniszlabdám is... Végül egy ilyen rághatós rongyizénél maradtam, azt ki se adtam a számból, úgy csipogták le a fülecském mellett. Azóta az a kedvenc játékom, néha még sétálni is levisszük. Nagyon igyekszem, de nem bírom szétrágni! Grrrrrrrrrrrr... Néha olyan mérges leszek ettől, hogy feldobom a levegőbe (bocsi, ez a bambuszos váza volt az asztalon...) és csak ugatok!
A fájós pukli elmúlt a popimról, viszont lett egy új játékom! Tuti buli egy oltás, nem igaz?
Jószagú mondta, hogy kapok még egy szurit két hét múlva... Nem tudom, mikor van a két hét, de ha nem ma, az jó. Szerintetek megint elhiszi majd a Jószagú, hogy nagyon fáj, és akkor is kapok valamit...? :)))
(Pipacskutya története hamarosan folytatódik)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.