Sok rossz történt velem mostanában... Pedig én olyan jókutya voltam, hogy nem is érdemeltem meg.

Meg sok jó is történt szerencsére. De előbb volt a sok rossz...

Sikítottam. Nem is egyszer. Sokszor. Valami fájt, de nem tudtam mi. Jöttem-mentem, szagolgattam, majd egyszercsak hirtelen AUUUUUUUUUUUUUUUUUUUU - NAGYON FÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁJT!

Jószagú azt se tudta, hova legyen rémületében, földbe gyökeredzett a lába, merthogy persze Borsószemhercegkisasszony vagyok, de ennyire? Megfogott, berakott a berregőbe és szaladtunk, szaladtunk. Rossz Szagúak egy-kettő-három-sok... Tekergették a buksimat (azt az okosat!) ide-oda. Az egyik annyira meggyötört, hogy odakakáltam neki az asztalra. de nem tudta a sok Rossz Szagú, mi a fene bajom van, amitől AUUUUUUUUUUUUUUUUUUU sikítok, mint a szaros tengerimalacok. Aztán az egyik már tudta... Jószagú rohant velem a Rossz Szagú Házba, kaptam valami büdöset az orrocskámba, aztán hhhhhhh-pityipűűűűű már aludtam is.

Lett egy nagy sál a nyakamon. És fájt. És a Jószagú nem volt sehol. Ücsörögtem a rácsok közt és valami nagyon rossz jutott az eszembe: lehet, hogy Jószagú itt hagyott és sose látom többé? Sírtam, nyöszörögtem. Ezt Jószagú onnan tudja, hogy leírták neki a Papírba. Sötét lett. Pisszegtek a többi szőrösök, hogy csittt, aludjak. Nem aludtam... Hol van az ágyikóm? Hol van Jószagú? Fááááájt... már csak egy kicsit, de fájt... Auuuuuuu... Jött a bökő, megint. Egy madzag lógott ki a lábacskámból és messze, nagyon messze csöpp-csöpp-csöpögött valami, lassan... lasssssan...

Aztán reggel lett. Felemeltem az orrocskámat és valahol messze, nagyon messze egy icipici jószag jött... És tényleg ott volt Jószagú! De nem volt szabad ugrálni, meg szaladni. Jószagú ölbe vett, nagyon óvatosan, alig ért hozzám. Aztán berakott a berregőbe, lassan, óvatosan. És hazamentünk.

Ami jó volt, hogy Jószagú mellém feküdt a földre és ott aludt velem. Ami rossz volt, hogy elvette a PlüssKutyámat. Meg a lila sárkányt. Meg a patkányt is. Meg a hópihét is. Elrakta a dobozba. Nem játszhatok. Jószagú csomó mindent rakott az ágyra is, pedig régen ott aludtunk mindig. Együtt. Vagy én egyedül is, mert amikor Jószagú elment, hát ne legyen már ott üresen az ágy, nem igaz?

Nincs játék. Nincs ágy. Viszont van kisbüdös, amit hűűde utálok! Jószagú hol párizsiba, hol májkrémbe próbálja eldugni, de én úgyis megtalálom! És kiköpöm - kell a fenének a kisbüdös. Lenyalom a májkrémet, a kisbüdös pfuj, megy a padlóra. Jószagú azt mondja, honnan a fenéből tudom, hogy eldugta? Hát honnan? Az orrocskám pontosan jelzi, hogy ami büdös, az büdös. És a fene se eszik büdöset, ha kicsi, ha nagy. De aztán előkerült a halacska. Nyami! Gondoltam ám, hogy ha egy kicsit sportoltatom Jószagút, tud keríteni még finomabbat, mint a májkrém... A Jószagú utálja a halat, de nekem odaadta, mert én szeretem. Valami gyanús volt, de ki tud ellenállni a halacska finom szagának? 

Aztán Jószagú egyszercsak leült elém és roppant komoly pofával azt mondta: Na most ezt levesszük.

Letekergette a nyakamról a sálat, pedig már épp kezdtem megszokni, szép kék volt. És kaptam másikat, tiszta fehéret. A fene se tudja, minek a melegben sál, iiiiiiiiiiiiiiiiii, néha nagyon viszket, és akkor nekiállok megvakarni, amire Jószagú rámparancsol, hogy NEM SZABAD. Persze, ha neki viszketne, ő is megvakarná.

És ami még a legjobb, hogy elmentünk csak mi ketten pancsiba. Volt ott még egy kisjószagú, aki nagyon kedves volt, ezért megengedte neki a Jószagú, hogy megfogjon és berakjon a pancsiba. Hű, de finom volt! Aztán ott kellett sétálgatnom a vízben, és közben a Jószagú egyre csak tolta az arcomba a finomságokat. Kicsike finomságokat, de aki a kicsit nem becsüli... Szóval, ott sétálgattam a vízben és érdekes, hogy ennek a kisjószagú, meg a Jószagú is nagyon örültek, meg dicsérgettek. A fene se érti, hogy ezeket néha milyen kicsivel boldoggá lehet tenni...

Tegnap meg újra elmentünk a Rossz Szagú Házba, ott volt a Rékadoktornéni, nagyon kedves volt, de aztán aljas módon megbökött. Hát mi a fene az én popim, tűpárna? De nyikkanni se mertem, mert olyan rossz szag volt körbe-körbe, hogy féltem.

Ma már csak itthon vagyunk. Jószagú néha letesz két botot, de nem szabad megfogni, hanem át kell rajtuk sétálgatni. És akkor Jószagú tolja a finomságokat. Aztán meg lerak két tálacskát, és körbe-körbe kell sétálgatni. És ezért is kapom a finomságokat. Ki érti ezt? De ha ettől boldog, sétálgatok én neki.

Ami rossz, ha Jószagú hazajön, nem szabad ugrálni. Pedig én úúúúúúúúgy örülök neki! De rám van parancsolva, hogy nem szabad. Semmit se szabad.... És ha az utcán megyünk, akkor is sok-sok nem szabad... Jönnek a haverok, még csak oda se mehetek hozzájuk. Érzem, hogy Jószagú nagyon fél, csak tudnám mitől!

Én nem félek már, meg nem is fáj, szaladnék, szaladnék, de... azt se szabad. Lassan-lassan... Vársz! Mellettem! Egyfolytában ezt hallom... A múltkor pedig pont az orrom előtt szállt le egy galamb hát a fene egye meg, hogy nem szaladhattam neki! Tisztára el fogják felejteni a szaros galambok, ki vagyok én és mit tanítottam nekik! 

Hhhhhhhhh... Ki érti ezt? És ha beülünk a Berregőbe, mindig örülök, hogy már megyünk a Nagyvízhez, de nem megyünk sose. Legfeljebb a Rossz Szagú Házba, ahol megtapogat egy Rossz Szagú és aztán ad egy Papírt Jószagúnak. Jó, ha nem megyünk, nem megyünk. Akkor lefekszem az új puha ágyikóba, amit Jószagú rakott a másik helyére, pedig azt úgy szerettem, mert már jó büdös volt, meg is rágcsáltam kicsit a sarkát... De ez az új ágy, szó se róla, olyan jó rajta feküdni... El se hiszitek! Úgy körbeölel, mintha Jószagú paplanja alatt feküdnék.

Pedig oda már nem mehetek. Sose. Amikor a kanapé közelébe somfordálok VÉLETLENÜL, Jószagú erősen rám szól: NEM SZABAD! Jóvanna, értem én, nem vagyok ám hülye! Nem szabad, nem szabad.

És ami még jó, hogy úgy kapok enni, hogy Jószagú lefekszik a földre és fogja a tálacskámat, felemeli, még a fejemet se kell lehajtanom, ott van a finomság rögtön az orrom előtt. Először azt hittem, ő is a tálacskámból fog enni, de mindet nekem adta!

És képzeljétek, ma levette a sálamat és nem adott rám másikat! Fogott valami illatos puhát és leültetett maga elé és odanyúlt a nyakamhoz - jujjde megijedtem - és nagyon finoman simogatta a nyakamat, le föl, le föl... Becsuktam a szememet annyira örültem. És már nem is viszketett a nyakam.

És ami a nagyon jó, hogy a Jószagú mindig itt van velem! Nem megy soha sehova. Az se baj, ha nem mehetek föl az ágyba... Mert minden pillanatban nézhetem, és ő is engem.